Sinka István (1897–1969)

A BékésWiki wikiből

A lap jelenlegi, 2021. június 17., 14:32-kori változata

Sinka István

költő, író

Élete

A fekete bojtár

Szülőháza Nagyszalontán

Emléktábla szülőháza falán

Sírja a Farkasréti temetőben

Bihar megyei parasztcsaládba született 1897. szeptember 24-én Nagyszalontán. Apja és bátyja tüdőbetegségben hunyt el, korai tragikus haláluk arra kényszerítette Sinkát, hogy tízéves korában bojtárnak álljon.

1919-ben feleségül vette Pap Katalin kospásztorlányt, akivel Bélmegyeren telepedtek le. Négy gyerekük közül elsőszülött fiuk nem érte meg a gyerekkort. A Vésztő és Szeghalom közötti Mágoron juhászkodott, azonban felesége szívbetegsége miatt Vésztőre költöztek, ahol Sinka alkalmi munkákból, napszámoskodásból próbálta eltartani családját.

Az 1930-as évek elején megismerkedett és barátságot kötött Féja Gézával, aki a Viharsarok című szociográfiájához gyűjtött anyagot a régió három vármegyéjében. Féja fontos szerepet játszott Sinka költői pályájának elindításában, ő mutatta be a fiatal költőt Bajcsy-Zsilinszky Endre újságjában, illetve ő írt dicsérő szavakat az 1933-ban megjelent Himnuszok kelet kapujában című első kötetéhez. Szabó Pál íróval való ismertségének köszönhetően rendszeresen publikált a Kelet Népében.

1935-ben meghalt a felesége. Sinka két évig munka után kutatva, nyomorban élve bolyongott az országban.

Budapesten

1937-ben összeházasodott Péczely Katalinnal, akivel Budapestre költöztek. A fővárosban Sinka bekerült a fénykorát élő népi mozgalom irodalmi és politikai vérkeringésébe. 1939 és 1944 között nyolc kötete jelent meg. Gyakori szerzője volt a Szabad Szó, a Híd, a Magyar Élet és a Válasz című folyóiratoknak. A háború után Törökbálinton kapott földet. 1949-ben visszaköltözött Budapestre, de az irodalmi életből kiszorult: 1961-ig, a kultúrpolitikai váltásig nem jelent meg kötete. 1956 nyarán a kérése nélkül felvették a Magyar Írók Szövetségébe. A forradalmat az Üdv néked Ifjúság című versével "köszöntötte". Második feleségétől 1957-ben elvált. A békésszentandrási Szin Magdával házasodott össze, akihez az Éna-ciklus darabjait írja. 1961 és 1972 között négy kötetét adta ki a Magvető Kiadó, amelyek közül az utolsó már posztumusz jelent meg.

Hosszú betegeskedés után Budapesten hunyt el 1969. június 17-én.

Munkássága

Mindössze öt elemit végzett, de felettébb érdekelte az olvasás és az irodalom. Egyes anekdoták szerint első próbálgatásait csizmája oldalára írta, amikor a mágori síkságon juhászkodott. Első közölt versével irodalmi pályázatot nyert a Magyar Falu c. folyóirat 1930. novemberi számában. Később zsengéi jelentek meg ugyanebben a lapban, majd 1933-ban megjelent első kötete a Himnuszok kelet kapujában. Ezt két év múlva az első felesége betegeskedésével egy időben íródott Pásztorének követte. A kötetlen formájú, akár kiseposznak is betudható műve, már átgondoltabb költői nyelvet és magabiztos hangot tükröz. Budapesten 1939-től kezdett el igazán kiteljesedni. Tizenhét évnyi hallgatás után, 1961-ben kezdték újra kiadni a köteteit. Írásait a paraszti réteg nyomorának bemutatása jellemzi, életműve a népi mozgalom íróinak, költőinek egy legerősebb és legmegrázóbb darabja.

Elek Tibor, a Bárka főszerkesztője Sinka munkásságát így foglalja össze:

„(...) az időben immáron örökké életművének legértékesebb darabjai: például az olyan dalok, mint az Alvó Körözsök, Nyárfalevél, Túloldalán a halomnak, A cser meghajolt, az olyan elbeszélő költemény, mint a Bődi Mariska, és főként az olyan balladák, mint a Bondár Márta, Anyám balladát táncol, Ballada a Körözs mentén, Bor-Ökrösné, Simon Virág, Magyar Mihály balladája, de a pályazáró kötetekben is találhatók olyan nagy versek, mint például a Lovasok opál mezőkön című, és a prózai művek közül a Fekete bojtár vallomásai mellett a Hol vagy Kadocsa? sem csupán a szintén önéletrajzi ihletés miatt érdemes a figyelmünkre, ahogy az Érparti történet sem. Ezek a művek ma is éppúgy várják olvasóikat, mint a magyar irodalom bármely XX. századi klasszikusának legjobbjai, és nemcsak azért, mert a szegénység, a nyomor, az azzal együtt járó megaláztatottság, a hatalomnak, a rajtunk kívül álló erőknek való kiszolgáltatottság mai világunkban (ha nem is olyan mértékben) éppúgy jelen van, mint a Sinkáéban jelen volt, hanem azért, mert a költőt, ahogy kívánta, karjaira vette az idő (Végy karjaidra, idő…), versei szépségét minden korokon általrepíti hozzánk.”

Féja Géza, Sinka István tehetségének egyik felfedezője és pártfogója a Viharsarok című híres szociográfiájában így ír róla:

„Sinka sorsa példázza legtalálóbban, hogy a mai társadalmi és kulturális »felépítmény« mit nyújt a nép s a népi tehetség számára. Sinka a szalontai határban született, nagy birkatartó földön. Három-négy évtizede itt a földnélküli ember sorsa csakis a birka lehetett. Apja nagy állattenyésztő volt négyezer saját birkával, a dögvész azonban elsöpörte őket. Igy juhásznak állt be más gazda rideg birkái mellé. (…) Apja, midőn öregedni kezdett, nem is bírta a nomád életet, betegeskedett, a nagybirtokos pedig, akinél Puszta-Pándon alkalmazásban volt, kirakta a pusztáról. Felrakták a szekérre a bútort s tetejébe a haldokló öreg juhászt. (…) Az öreg nem is élt sokáig. Felesége ezután tavasztól őszig kenyeret sütött a summásoknak az urasági tanyákon. A gyerek Szalontán maradt ilyenkor, mint saját gazdája s vízhordásból élt, meg teniszlabdákat szedett a Lovassy-kertben. Közben öt elemit végzett, nagy olvasási szomjúság gyötörte, de a tankönyveken kívül csak vásári istóriák jutottak a kezébe. (…) Tizenkét esztendős korában eléje adtak négyszáz birkát és kicsapták velük a tarlóra. Késő ősszel hazafelé tért ázott birkáival, de az esős, ködös őszi éjszakákon eltévedt. Egy éjjel mégis visszatalált a faluba, zörgött a pergő a kosokon, kijött a gazda. Rögtön a gyerekjuhásznak rontott, összeverte, sárba vágta és megtaposta. Még aznap éjjel megszökött tőle. (…)

(…) A hiba csak az, hogy ez a költő (Sinka) éppen felülről nem kapott segítőkezet. Elhagyatva építette fel a föld, a kenyér, a munka, a termés himnuszait magában. Túllépte egyénisége határait, a parasztközösség szólalt meg benne. Újabban pedig múltját, a nomád, vad magyar mezei életet fejezi ki nem mindennapos lírai-epikai erővel. (…) A mélyek fia csak véletlenül bír kapcsolatba kerülni a »magas« kultúrával. S ha különös csodaként mégis megnő, akkor vagy belefúl a városi életbe, vagy pedig tovább éhezik a maga talaján. Hiába nő meg ott az eredeti rögökön, vérei, osztálya nem nőhetnek meg véle együtt. Előre rohan, egyedül marad s naponta a halál kopogtat az ajtaján. A magyar népsors tragikuma ezekben az emberekben csap magasra. Társadalmi berendezkedésük minden kórja az ő megnőtt életükben rendez vészes csatákat.”

Emlékezete

• 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki.
• Vésztőn Sinka István Emlékházzal, szoborral, kulturális intézmények nevével emlékeznek meg a város egykori parasztköltőjéről.

Források

• 110 éve született Sinka István. In: BárkaOnline
• Féja Géza: Viharsarok - Népi tehetségek
• Sinka István In: Wikipédia (Látogatva: 2017. 08. 07.)
• Sinka István Emlékház és Helytörténeti Múzeum. In: Veszto.hu
• Sinka István: Megzendül az erdő. Vésztő : Vésztő Nagyközségi Tanács, 1987. (Lelőhely: Békés Megyei Könyvtár)

Kapcsolódó irodalom

• A karámba terelt feketebojtár
• A magyar irodalom története
• Fekete bojtár vallomásai