Ladányi Mihály (1934‒1986)

A BékésWiki wikiből

költő

Ladányi Mihály

Tartalomjegyzék

Élete

Ladányi Mihály 1934. február 12-én született Dévaványán. Falusi iparos-paraszti családból származott, apja cipész, anyai nagyapja pásztorember volt. Egy testvére volt, Ladányi Imre.

Tízéves korában már ügyesen rajzolt és festett. Az általános iskolát Dévaványán végezte, Kisújszálláson és Nagykőrösön járt gimnáziumba, Székesfehérváron érettségizett. A festés a megélhetést jelentette számára a gimnáziumi évek alatt, saját képei eladásából tartotta el magát. 19531957 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán tanult. Festő és grafikus akart lenni, de korán kezdett verseket írni, melyek Ady, József Attila, Petőfi és Sinka István hatását mutatják.

1957-től a Szépirodalmi Könyvkiadó, majd a Magyar Nemzet, a Petőfi Rádió, 1958-tól a Szolnok Megyei Néplap munkatársa, később Nagyrédén kultúrotthon-vezető, 1960-tól Kazincbarcikán a művelődési ház igazgatója volt. 1964-től irodalmi munkásságából élt, gondosan őrizte független életformáját. Az írás mellett angol, német, orosz és román költők verseit fordította. Az 1970-es évek végétől egy csemői tanyán élt.

Ladányi Mihály életének 53. évében, 1986. szeptember 23-án Csemőn hunyt el, a budapesti Farkasréti temetőben nyugszik.

Munkássága

Ladányi-dombormű

Ladányi Mihály még gyerekként megszerette a művészetet és a természetet. Gimnazistaként írt első verseit a Csillag és az Új Hang közölte 1954 és 1955 között. Néhány év alatt sokszínű költészettel, egyéni hangú lírikusként robbant be a magyar irodalomba, a forradalmi indulatú, közéleti elkötelezettségű, plebejus szenvedélyű szocialista költészet egyik legérdekesebb képviselőjévé nőtte ki magát. Az 1960‒1970-es évek egyik legnépszerűbb költője volt (főleg a fiatalok körében), két-háromévente adott ki új kötetet, verseit több irodalmi lap ‒ Alföld, Élet és Irodalom, Életünk, Jelenkor, Forrás, Kortárs, Nagyvilág, Tiszatáj, Új Írás, Új Tükör ‒ közölte.

Élete végéig közösséget vállalt a társadalom peremén élőkkel, a munkásokkal és a parasztokkal, a nincstelenekkel, és független életmódjával is igyekezett – később már illúziók nélkül is – forradalmárnak maradni. A közösségi-közéleti líra megújítására törekedett. Hitelesen ábrázolta a magyar vidék elmaradottságát, lírája fontos kordokumentum. Világképében mindig is tisztelet tárgya volt a kétkezi munka, a világ „cifra mutatványosaival" szemben a dolgozó ember, a munkások igazsága, a forradalmi szándékok és akaratok tisztasága – nyugtalanító konfliktusokat észlelt a közélet jelenségei, a társadalmi valóság mindennapi gyakorlata és saját elképzelései, erkölcsi eszményei között. Az igazságkeresés szenvedélye folytonosan új áramokkal tudta feltölteni a közéleti-társadalmi valóságra reagáló, politikus töltésű líráját. Indulatait, megalkuvásokat elvető radikalizmusát, lázadó türelmetlenségét egyes kritikusai anarchizmusnak minősítették.

Lírája varázsának egyik forrása az elemi vallomásosság. Valóságlátása a profanizáló megjelenítésre hajlott, ez a szemléletmód teremti meg költeményeinek meghökkentő stílusát: a groteszk elemeket, érzéki-erotikus motívumokat, a „költőietlen" köznyelvi rétegeket, nyersebb tárgyi mozzanatokat, disszonánsan éles effektusokat összeolvasztó, képkincsében nem különösebben gazdag, de meglepő képzettársításokat bőséggel tartalmazó egészen egyéni modorú költői beszédet. Az 1970-es évektől költői világa elmélyült, verseiben az ötletek, nyelvi játékok, a frappáns polgárpukkasztó hang, a direkt tárgyiasság mellett megjelent az elvont gondolatiság igénye. Nem egy versében ott munkál a megnyugvás, az állandóság utáni vágy. Sűrűsödik a szomorúság érzése, az idő múlása, az emberi élet egyszeriségének és végességének tudata lép be lírájába. Ladányi számot vet a múló idővel, a saját szerepével, a vállalt magatartás- és költészetmodellel, és a számvetés egy kiábrándult költőt mutat meg.

Az 1970‒1980-as években meglehetősen elterjedt profanizáló, demitizáló költői alkotásmód legnagyobb hatású elődjének, úttörő kimunkálójának tartják. A kádári kor jelentősebb költői közül egyedül az ő gondolatvilágáról, világképéről mondható el, hogy azt jelentős mértékben meghatározzák olyan szempontok, szellemi attitűdök, amelyek jellegzetesen az 1950‒1960-as évek világképmodelljéből származnak. Olyan jellegzetes módszerek, fogások, technikák, verstípusok találhatók meg nála, mint a költészet elleni ironikus, ingerült támadások, a helyzetek szándékos lefokozása, a blaszfémia, az alluzív, viszonyító technika, a történelmi anakronizmusok alkalmazása, az ironikus archaizálás. Az iróniában a költő erős társadalmi indíttatása folytán fokozottan érvényesül a közvetlen korjellemzés, a konkrét osztályszempontúság, a profanizáció éle pedig erőteljesen a fogyasztói szemlélet ellen irányul. Az irodalomkritika nagyobb része erősen fenntartásos, gyakran lebecsülő, kicsinylő véleménnyel van költészetéről. Mások viszont ezt a poézist a Nagy László és Juhász Ferenc utáni magyar költészet egyik fontos fejezetének, Csoóri Sándor, Tornai József, Orbán Ottó munkássága egyenrangú párjának tartja.

Díjak, kitüntetések

Emlékezete

Kötetei

Források

Kapcsolódó irodalom

Külső hivatkozások

Személyes eszközök
Változók
Műveletek
Navigáció
Eszközök